A napokban valaki megkérdezte: ha a halál után még egyszer visszatérhetnék, másként élném-e az életemet? Hirtelen azt válaszoltam, hogy nem. De később mégis elgondolkoztam és…
Ha életemet újra kezdhetném, kevesebbet beszélnék és többet hallgatnék.
Nem gondolnék arra, hogy egyelőre nem hívok vendéget azért, mert a lakásom tapétája kifakult, és a heverőm anyaga is színét veszítette.
A nappaliban mernék száraz kenyeret enni, nem félnék a morzsáktól, és nem izgatna a kandalló körüli rendetlenség sem.
Türelemmel hallgatnám nagyapámat, amikor fiatal éveiről mesél.
Nem követelném meg, hogy egy meleg nyári napon a kocsi ablaka fel legyen húzva, mert összeborzolódik a frizurám.
Nem engedném, hogy a rózsa formájú gyertyám megolvadjon az egyik ablakban, hanem gyakrabban meggyújtanám.
Gyermekeimmel gyakrabban leülnék a parkban játszani, és kevesebbet gondolnék a fű által okozott zöld foltokra.
Tévézés közben kevesebbet nevetnék és könnyeznék, inkább figyelnék az élet nehézségeire.
Férjemmel jobban megosztanám a felelősséget.
A heveny rosszullét esetén is lefeküdnék, nem gondolva arra, hogy nélkülem a hivatalban megáll a világ.
Nem várnám, hogy állapotosságom kilenc hónapja gyorsan elmúljon, inkább örvendeznék minden pillanatban, hisz a bennem fejlődő élet az egyetlen módja az Isten csodás tervével való együttműködésnek.
Fiamnak, aki izzadtan érkezett haza a játékból, nem mondanám: " Elég volt, hagyd abba, mosakodjál meg, mert már kész a vacsora!"
Gyakrabban mondanám: "Szeretlek" és ritkábban "Nagyon sajnálom…", de mindenek előtt, ha újból kezdhetnék mindent, minden percet tudatosan élnék meg… addig figyelnék, míg tényleg meglátok mindet… átélném… és nem engedném el soha.

(Kovács Tibor - Szathmáry Sándor: Szeretet naptár című könyvéből)