Szép forrásra talált a karcsú szarvas. Jóízűen ivott belőle, s mikor a vízbe tekintett, meglátta szép szarvait és dicsérni kezdte őket. Annál jobban szidta a lábait, amelyek egyáltalán nem tetszettek neki.
- Ilyen kellemes vadnak hogy is lehetnek ilyen lábai? Mire valók ilyen nagy állatnak ezek a vékony és keskeny lábak?
Mikor így elmélkedett magában, hallja egyszer, hogy vadászkürt hangja közeledik, és hevesen csaholnak a kutyák. Rémülten futni kezdett. Az agarak mindenütt a nyomában voltak, de míg a sík mezõn futott, vékony lábai gyorsan vitték őt tova, ám amikor az erdőbe érkezett, a sűrű gallyak közt hamar megakadt szép szarvaival. S míg azon igyekezett, hogy szarvait az ágak közül kiszabadítsa, utolérték az agarak, megfogták, földre teperték, és hurcolni kezdték ki az erdőből.
- Jaj, milyen bolondul ítéltem - sóhajtott a földön az elejtett szarvas. - Amit Isten javamra és boldogulásomra teremtett, én azt megaláztam és megvetettem. Ami pedig romlásomra és veszedelmemre volt, azt dicsértem és felmagasztaltam.

Értelme:
Ez a mese azt jelenti, hogy ki-ki becsülje meg az isteni bölcsességet, mely az embert olyannak teremtette, amilyen. Mert az Isten semmit ok nélkül nem teremtett. Tudta, és tudja jól, hogy mire való az ember, minden tagjával egyetemben. Csak mi tévelygünk az ítéletünkben. Sok dolgot igen nagyra becsülünk és kevélykedünk vele, de az Isten úgy forgatja a dolgot, hogy amiben gyönyörködünk és amit drágának tartunk, azt fordítja kárunkra. És megmutatja, hogy azt kell becsülnünk, és hasznosnak ítélnünk, ami gyarló szemeink előtt az előbb megvetett volt.