Abban az időben, mikor a hatalmas oroszlán az állatok királya lett, jó nevet akart magának szerezni alattvalói előtt, és esküvel fogadta meg, hogy ezentúl tartózkodni fog a kegyetlenségtől és a vérontástól, és a világért meg nem sértene egyetlen lelkes állatot sem. Kis idő múlva azonban erősen megbánta, és azon kezdett gondolkodni, hogy milyen ürüggyel bújhatna ki az ígéret alól. Az egyik állatot maga elé rendelte, és nagy ravaszul megkérdezte tőle, hogy mit tart az ő leheletéről.
A lelkes állat erre azt felelte, hogy bizony őfelsége lehelete nem éppen jó szagú. Erre aztán feldühödött az oroszlán, azon nyomban nyakát szakasztotta a lelkes állatnak és felfalta.
Aztán megkérdezte a majmot, hogy mi a véleménye erről a kérdésről. A majom hízelkedésre fogta a dolgot.
- Olyan kitűnő és kellemes illata van, felséges királyom a szádnak, mint a fahéjnak vagy a szegfűnek. Ha rám lehelsz, úgy érzem, mintha tömjéneztek volna.
Elgyönyörködött az oroszlán a majom feleletében, meg is dicsérte érte, és békességben elbocsátotta. Néhány nap múlva azonban nagyon ráéhezett a majom húsára, és hogy ezt meg is kaparinthassa, betegnek tetette magát.
Doktorok és kuruzslók forgatták, tapogatták a királyt jobbra, balra, első lábán még az érverését is megszámlálták, de nem találtak semmi testrészt betegnek. Hogy valamit mégis mondjanak, azt a tanácsot adták neki, hogy gyönge ételekkel éljen, és könnyen emészthető állatok húsából egyék.
Felderült ezen az oroszlán, s mindjárt azt kérdezte a doktoroktól, hogy vajon szabad-e majomhúst ennie, mert ő ezt még életébe nem kóstolta. Mikor a doktorok megengedték neki, magához rendelte a szegény majmot, ráugrott és felfalta. Az sem használt a szegény majomnak, hogy olyan okosan hízelgett azelőtt az oroszlánnak, most is teljességgel ártatlanul került a rabló fogára.

Értelme:
Ez a mese azt mutatja, hogy milyen gonosz az emberi természet. Mert ha az embernek Isten felviszi a dolgát, meggazdagodik és más emberek felett hatalmat nyer, egyszeriben megváltozik. Megmondották a régiek is: csak valami tisztességre emeljék az embert, nyomban meglátszik, hogy mi lakik benne. Egyszer egy igen szent és ájtatos barát élt a kolostorban, aki mindig alázatosan meghajtott fővel járt és mindenkor földre sütött szemmel. Nagy alázatosságának híre ment, s mikor meghalt, a többi barát tanácskozni kezdett, hogy maguk közül kicsodát is emelhetnének a helyére vezetőjüknek. Választásuk a jámbor és alázatos fráterre esett, akiről bízvást hitték, hogy nem fog zsarnokoskodni rajtuk, hanem kegyes atyja lesz mindegyiknek. Ilyenképpen vezető lett az alázatos barátból, és lám, kevés idő múlva új kámzsába öltözött, és igen-igen fenn kezdte hordani az orrát. Hangos szóval parancsolgatott a barátoknak, s amerre ment, mindenüvé két nyakas fiatal barátot járatott a maga kíséretében. Aki pedig csak megmoccant ellene, könyörtelenül megbüntette. Az öregebb barátok elébe járultak egy napon, és így szóltak hozzá:
- Szentséges atyánk, haragra ne gerjedj a mi beszédünk miatt. Csak annyit szeretnénk megkérdezni tőled, mi oka lehet annak, hogy azelőtt olyan szelíden és alázatosan jártál közöttünk, mióta pedig vezetővé emeltünk, olyan büszke és kegyetlen vagy.
- Ó, ti bolond vénemberek - mondta nekik a vezető -, gyermekkorotokban nem olvastátok-e, mit mondott réges-régen Cato: Ha valaki varjút akar lőni, az íj idegét ne pengesse annak szeme láttára. Jómagam alázatosan jártam azelőtt, és tekintetemet mind lent hordoztam, mert mindenáron meg akartam találni a kolostor kulcsát. Most már megtaláltam, itt van a kezemben, és teljesen felesleges, hogy ezentúl is mind a földet nézzem. Pusztán a tudományom és a bölcsességem miatt soha sem adtátok volna nekem a vezetői hatalmat, hiszen jól tudtátok, mennyire tudatlan vagyok. Ezért hát más utat kellett hozzá keresnem, és íme, meg is találtam.
Így van ez az egész világon Ádám gyarló gyermekeivel. Aki valamilyen úton-módon jobb sorba kerül, és magas polcra vergődik, mindjárt megfeledkezik emberségéről, kegyetlen zsarnok lesz, ha valamit a fejébe vesz, azt tűzzel vassal keresztül is viszi. Ám jámbor embernek nem jó az efféle hatalmaskodókkal együtt lakni. Ha szolgálsz nekik, egy ideig talán nem bántanak, de aztán meggondolják magukat, és ürügyet keresnek az elvesztésedre. Ezért jó a keresztény embernek, hogy mindig vállán érzi a kereszt terhét, mely megóvja attól, hogy elbízza magát. Enélkül az ember vaddá és embertelenné lesz.