Örömbe cseppent keserű vég
Romok közt fúvó szomorú szél.
Megmutatja hatalmát az ég...
Hallod a fojtogató csendet?

Pusztítás és halál a sorsunk,
Élni merünk ma; ez a jussunk.
S a döbbent csend, melyet halálunk után
hagyunk: sír az, mely mi magunk vagyunk.

Ki mászni belőle ép ésszel?
Képtelenség. Kipróbálta?... Kár!
Igazolhat, s elmondhatja:
A poklok pokla nincs elég mélyen már.

Mint orkán sodorta könnyű pillét
Ragadott el a hír, a hév, a kép,
s mely hozzájuk tartozott; a rom, a vér,
A bűn, a kín; s a halál szaga.

Értetlenül állok, mint már annyiszor
máskor, döbbenetem csak kapcsolódik
a millió és millió mélységesen mély
Döbbenethez, ...Ez megrázta a világot.

Kérdésem fel sem teszem: MIÉRT?
Mert választ nem adhat senki sem.
Ha valaki azt mondja: Tudja; hazug az,
Álnok, bitorló, hazugságot rikoltó Gaz.

Mert nincs olyan indok a földön,
Mely magyarázatot adhatna
Ezer és ezer élet végére,
Egy test egyetlen csepp vérére.

S mit tegyünk most? Üljünk, s várjunk?
Ha harcolunk úgyis elbukunk,
De gyávák vagyunk, ha elfutunk.
S az ismeretlen vég utolér.

Ennyi volna a lét? Kegyetlen,
Setét, borzalmakkal teljes,
És ezreknek kell meghalnia,
hogy történjen végre valami?

Ha harcolunk úgy is elbukunk,
De gyávák vagyunk ha elfutunk.
Haljanak meg még sok ezren,
Vagy várjuk meg míg az Ég rezzen?

Nehéz kérdés, de értelmetlen.
Mert a nyomornak, ezen a Földön
Nem lesz vége se így, se amúgy;
A vég mindenkit utolér.

Egyetlen reménysugarunk maradt.
Fenn, magasan, áttörve a Nap alatt, az ég komor felhőin,
Hagyva egy utolsó esélyt a végső kegyelemdöfés előtt:
Isten még mindig él!

2001.szept.11.
Budapest.